Pici gyerekkoromban sokszor volt olyan érzésem járműveken-autóban, bezárt helyeken, emberek között, vagy csak úgy, hogy megfulladok. Remegés, izzadás, rosszullét, hányinger pánik tört rám. Vizsgálgattak össze-vissza, de nem találtak semmit. Ma már, felnőtt fejjel, sejtem, hogy az is pánikroham lehetett. Már akkoriban is makacs és erős akaratú személyiség voltam, ez születési hiba nálam, így úgy döntöttem, hogy én vagyok a jobb. Márcsak azért is, mert leszállni a buszról és fél órát várni a következő járatra, nem tűnt túl vonzónak. Így hát kifejlesztettem egy módszert és azt alkalmaztam. Agykontrolloztam (bár azt sem tudtam mi az) és folyamatosan, makacsul, kétségbeesetten mondogattam magamnak, amíg a roham tartott: "ez csak egy roham, jobban vagyok, elmúlik"

Egy - jó - ideje nappal is, de leginkább éjjel jönnek rám ezek a rohamok, lámpaoltás után. Egyszerűen elkezdek rettegni, magam sem tudom mitől... valamelyik nap nyilallt belém a fenti emlék és ezzel a felismerés. A nappali rohamokat már könnyűszerrrel kezelem, de az éjjeli kifogott rajtam... Elkezdtem a régi, gyerekkori módszeremet alkalmazni, és segített. "Ez csak a betegség egyik tünete, elmúlik, jobban vagyok." hadartam kétségbeesve, miközben rettegtem és féltem és a könnyeim potyogtak...

Fordulópont volt ez - is.