Anyák napjáról mindig csak a sok szenvedés jutott eszembe a gyerekkoromról, a sok verés, lelki- és testi fenyítés... a sok fájdalom.... az, ami kihatott a felnőtt életemre is, belémverve az érzést, hogy értéktelen vagyok... hiszen milyen is lehetnék, ha a saját szüleim azt éreztetik velem?
Később ezek az érzések elkezdtek átváltani bennem... a fájdalom megmaradt, a "milyen lett volna, ha..." érzés, de elkezdtem azt látni, a múltam nélkül nem lehetnék olyan, amilyen vagyok és mennyi mindent tanultam ezáltal... felálltam és úgy döntöttem, hogy csakazértis.
Most bennem van minden a múltamból, a fájdalmat még mindig őrzöm, de már pozitívumként élem meg a történteket. Erőssé és keménnyé nevelt az élet, igazi túlélővé váltam, aki feláll, aki mindig feláll...
Sokáig haragudtam a szüleimre, mert úgy véltem, tönkretették az életemet... de azáltal, hogy tönkretették, egy új életet adtak nekem, amiből én építettem fel önmagam... de egy valamit nem lehet megmásítani... akárhogyis, de általuk jöttem erre a világra és hálás vagyok azért, mert élek.