Beállóban várakozva figyelem a vihart... leszakadt az ég... hallgatom az esőcseppek koppanását, a zajt, ahogy a víz ömlik a tetőről a csatornába, amit az nem bír el... érdekes látvány a tetőszerkezet alatt állva nézni az így keletkező esőfüggönyt, ami szinte elzár az úttól...
Figyelem az úton az autókat, ahogy erőlködnek a továbbjutásért a már szinte átláthatatlan úton és ködként húzzák maguk után a csapadékot az úttestről...
Nézem az eget, a felhők útját... az egyik feketeség éppen fölöttünk mulatozva könnyít terhén, de amott már tisztul az ég és kék vidámságként mosolyog... lassan halad tovább a felhősereg végigdorbézolva az országot...
Az első esőhullám után kialakul a pocsolya a járdaszegély mellett, majd a további rohamok alatt a némileg ferdén álló járdára is felkúszik a víz és immár kis tavat alkotva közeledik felénk...
Érkeznek az emberek... ki gyalog futva, ki biciklin érkezik, bőrig ázva keres menedéket... mégis derűsen fogadva az égi áldást... beszélgetve, nevetgélve, kapcsolatokat építvén várjuk a támadás végét... néha becsapósan alábbhagy a zuhany, mintha eltekerték volna a csapot, majdnem indulunk, amikor vicces kedvében lévén a felhő, még erősebb löketet küld ránk...
Le kellene fotózni... (pont most nincs itt a gép)... le kellene írni... (majd ha hazaérek)...
Aztán rájövök, nem lehet leírni, átadni úgy, ahogy...
Érzések, hangulatok, élmények, illatok kavalkádja eltárolva... emlékfotók gondolatalbumba...
Elállt az eső... elindulok... az út felénél megkapom, nesze, és csakazértis, van még tartalék, újabb vízkészlet zuhog a nyakamba... leszállok biciklimről és játékos gyerekként tapicskolok a folyóvá alakult úton és nevetek... arcom az ég felé fordítom... az eső minden porcikámhoz eljut, és én nem teszek mást, nevetek...