Én nagyon tudok félni - bogaraktól, férgektől, ettől-attól - ha megtehetem, mert van valaki a közelben, aki megment. Ha nincs ilyen önkéntes, akkor csak egy út van, nekem kell megoldanom a dolgot. Sőt, ha többen vagyunk, és látom, hogy más fél valamitől, egyből előtör a bátor (és nagyszájú) énem, mert nehogymá' és "mit kell ettől a kis izétől félni, jobban fél ő tőled" (egy esetben nem tudtam túllépni önmagamon, amikor a kutyusom meghalt és el kellett volna temetnem, na azt nem tudtam megtenni).

Ha egyedül vagyok, lelkesen kisikoltozom magam - ha ott van a fiam, akkor nem, mert azt el kell kerülni, hogy ő is megijedjen, aztán mély sóhaj, és teszem amit tennem kell, megoldom a helyzetet.

Mert ha úgy akarom, erősebb vagyok, mint a félelmem, végül is a saját elmémben én vagyok a főnök (ha már máshol nem) vagy mi.

Ez csak arról jutott eszembe, hogy mesélte a barátnőm, hogy éjjel szárnysuhogásra ébredt, illetéktelen behatoló került a lakásába (persze mivel látni nem látta a sötétben, hogy mi/ki az, az is lehet, hogy egy vámpír látogatta meg). Pánikba esett, sikoltozva rohant ki a folyosóra. Becsengetett a szomszédba - hajnali negyed négykor - , mert azt remélte, hogy mégiscsak szomszéd, ismerik egymást estébé, majd segítenek neki. De a fickó közölte, hogy a gyerek miatt nem tud felöltözni, alsógatyában meg nem megy át segíteni (szerintem meg beszari). Majd utána kicsit később ez a segítőkész szomszéd - mert a barátnőm a folyosón várakozott egy barátjára, aki az éjjeli riasztáskor azonnal indult hős lovagként őt megmenteni - rászólt, hogy miért áll ott, menjen arrébb, mert hergeli a kutyájukat ("nyasgem!" - volt a válasz).

Bár a behatoló nem került elő, lehet, hogy még mindig a szekrény mögött bújkál, a kellő pillanatra várva, de azért mégiscsak más, ha ilyen nehéz pillanatokban az ember lánya nincs egyedül.