Tegnap velünk is majdnem megtörtént az, ami sok családban mostanában. A nagy hóviharban nem nagyon tudtam bejutni a kapun. Hívtam a gyereket, kinyomott.. hívtam még egyszer, kinyomott... és jött az üzenet, hogy "mindjárt visszahívlak". Na, gyógyszerem elgurult, "biztos játszik", nagy nehezen beküzdöttem magam a kapun, rontok be a bejárati ajtón, hogy most aztán... jön a gyerek szemben, hogy beenged... mutatóujja a száján, mutatja, hogy éppen online órán van az osztályfőnökével. Szerencsére éppen időben lenyeltem a mondanivalómat. Utána persze jót röhögtünk az eseten.

Tegnap Dave még lemehetett volna a koleszba az ott maradt cuccaiért, de úgy döntött, hogy inkább nem utazik, nem olyan fontos az a pulcsi. Bár én örültem volna, ha minden hazakerül, de neki kell igazat adnom, ismét bölcsebb volt, mint én.
Nem igaz, amit a fiatalokról mondanak, mert nagyon is felelősségteljesen viselkednek. Sokkal felelősségteljesebben sok felnőtt embernél. Magától, mindenféle veszekedés nélkül csinálja a feladatokat, amiket e-mailben küld meg a tanár. Büszke vagyok rá.
Kamaszokra jellemző módon egy dolog aggasztja, hogy halálra fogja unni magát. :D
Ebben nem hasonlítunk, mert nekem viszont annyi tervem van, hogy életem végéig itthon maradhatnék (persze fizetéssel együtt). :D

Számomra, ami a fontos, hogy a fiam itt van, a közelemben. Ha az apjánál lenne most, megőrülnék. Fura, de neki nem hiányzik a fia.. :(
A többi meg majd alakul valahogy.

Sokan a fiatalokra mondják, hogy milyen felelőtlenek, nos, az én fiam teljesen kivan, hogy suliszünet van és tegnap ő hívta a tanárt, hogy mi várható mától. Szóval, ahol jó az iskola és a pedagógusok, ott a gyerekek nem fognak trehánykodni.

Apja továbbra sem keresi, én meg tök boldog vagyok, hogy otthon van, velünk.

Dávid jött velem. Megengedtem neki, hogy ma még találkozzon a barátaival és holnaptól itthon lesz és max. a faluban mászkál majd.

Dave itthon van és itthon is marad az iskolai távoktatás idejére is. Eszébe sem jutott, hogy az apjához menjen, azért ez is elgondolkodtató. Én természetesen örülök neki, hogy itt van.. az apja sem küzd oroszlánként azért, hogy hazamenjen...

Királyfi beteg, de már hetek óta nem tud kikeveredni az influenzából, mindig visszaesik. Én reakcióm: "Gyere haza fiam, majd itthon gyógyulsz.". Apja reakciója: "Ne gyere haza, nehogy elkapjuk."; "Ne gyere haza, mert mi is betegek vagyunk."; és a legújabb: "Ugye nem vagy koronavírusos?" illetve, hogy "Olyan gyenge az immunrendszered, nehogy koronavírusos legyél." és persze, "Maradj anyádéknál". Ezen M. teljesen felmérgelte magát, mert azért milyen már, hogy beteg a fia, és teljes ellenállásban van, nehogy HAZAmenjen hozzájuk... tényleg, ha bármilyen komoly betegsége lenne (akár koronavírus), ez egy igazi apa reakciója, hogy "Jajj, csak haza ne gyere!"?

A hétvégén ismét rámjött a nagy selejtezhetnék. Tényként rögzítettem magamban, hogy én aztán valóban a gyűjtögetős anyuka vagyok... ahogy átpakoltam a kisfiammal kapcsolatos emlékeket. Eddig azok is össze-vissza voltak pakolva, ahogy esik úgy puffan alapon, dobozban ugyan, de mégis rendezetlenül, most viszont szépen rendezve vannak.
Megtaláltam a kis kezéről készült rajzunkat, és azonnal láttam magam előtt, ahogy rajzoltuk és  pityogtam... olyan icike picike keze volt öt évesen...

Királyfi a parkban ücsörgés közben rezegtette a térdeit, meg a combjait, mintha remegnének... rászóltam, hogy fejezze be, mert ha ezt csinálja, akkor azt gondolják majd róla, hogy beteg.

Rám nézett, és közölte "De anya, te mondod mindig, nem szabad azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólunk. Ha akarnak, gondoljanak betegnek. Nekem jó, hogy így mozgatom a lábaimat, így lazulnak az izmaim."

Igaza van és helyes, hogy amikor kell, emlékeztet arra, amit tanítottam neki. Szeretem.