:)
Találós kérdés! Ki az, aki reggel rohan, hogy lefotózza a napkeltét és nem én vagyok az? Bizony ám, Királyfi a tettes, hát le se tagadhatnánk egymást (de nem is akarjuk!)
Bubu-blog
Fiamnak
Mikor a terhek alatt letérdelek,
csak mondok egy imát, mert vagy
és tudom, mindent elviselek.
Mikor úgy érzem,
a jég mindent belepett
és bennem nincsenek már érzelmek,
kihunyt a láng és meghalt a világ,
hogy nincsen már, mi visz tovább,
édes arcod mosolyogni látom
és tudom, mindenem megvan
ezen a világon.
Mert nincsen mi boldogabbá és
gazdagabbá tehet,
mint, hogy bennem született meg
a szíved.
(2012. 06. 03.)
Ma 10 éves. Megfogadtam, hogy nem pityergek, de hamvába holt terv ez, hiszen mióta Ő van, én egy érzelmileg túlfűtött bőgőmasina vagyok. Bármitől képes vagyok meghatódni, ami Vele kapcsolatos.
10 év hosszú idő, de egy perc alatt lepergett...
Bár ejtettem már sok hibát, de életem célja, hogy a tőlem telhető lehető legjobbat adjam neki és úgy szeressem, hogy ő is szeretni tudjon...
:)
Idén a fiam díszítette a Karácsonyfát, azokkal a díszekkel, amelyek még gyerekkorom fáit is díszítették... kell a fenének dizájnos, trendi karácsonyfa, a mienknél szebb úgysincs!
(Én meg egy bőgőmasina vagyok, majdnem tíz éve.... )
...
Királyfi letöltetett egy "Pou" nevű játékot a telefonomra. Egy barna pacát kell "nevelni" - etetni, itatni, játszani vele stb. Többfajta játék tartozik hozzá, amivel Pou-t szórakoztatni lehet, és ezek vicces, kreatív kis játékok.
Mivel a telefon velem van, ezért ezt a nemes feladatot én kaptam meg, hogy gondoskodjak a kis űrlényről, Királyfi szigorú utasításai alapján.
És én azon kapom magam, hogy etetem, itatom, fürdetem, és különböző játékokat játszok vele - és még élvezem is (ráadásul munkaidőben - is).
Igaz, még csak egy nap telt el.
Mivel számtalan más, fontosabb dolgom van, mint a telefont nyomogatni, nem sok jövőt jósolok szegény kis pacának. :D
így ám
Fogta magát, besétált az udvarra, odament Királyfihoz, dorombolt egy kicsit, aztán odajött hozzám, dorombolt egy kicsit, majd fogta magát és nemes egyszerűséggel besétált a házba, egyenesen a macska-tálig, és nekiállt falatozni (mit falatozni! Habzsolni, zabálni).
Aztán felugrott a székre, onnan egyenesen az ölembe és ott dorombolt tovább.
Kicsit később Királyfival és a kutyával elmentünk sétálni, de amikor néhány óra múlva visszaértünk, ugyanúgy itt ült az ajtóban.
Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Ő hazaérkezett és itthon van.
És még a kutyától se fél.
Egész este itt lógott az ajtón (szó szerint, mert felkapaszkodott rá és ott lógott), sőt, még hajnalban is hallottam, hogy itt raplizott kint, mert ő ki van zárva.
Kicsit olyan érzés, mintha Mazsi cicám jött volna haza, egy új testben...
jut eszembe...
...a szomszédokról...
...a fácska, amit a banya kiírtott... határozottan nem írtódott ki. Nagyobb, zöldebb, dúsabb, mint újkorában. A kicsi fiam rém büszkén mondta is
"Anya, ez látszik, hogy a mi fánk! Hiába akarta a szomszéd néni kiírtani, nem hagyta magát és most szebb mint előtte!"
Így int be egy fa.
Hahaha, ezt benézted öreglány!
...
... ismét az emlékkép... Ausztria, vadvízi evezés, egy lehetőség a magasból, egy szikla pereméről a Salza folyóba ugrani... a folyó rohan, zúg tova... ott állok a szikla szélén és nézek a mélybe... mennék, de a félelem visszatart... már mindenki leugrott, csak én bizonytalankodok itt... visszalépek... majd a dac újra teret kért magának, és ismét a szikla szélére lépek... a csapat elindult tovább... elkönyvelték, hogy úgysem ugrok...
nem tudok lelépni sem, de távozni sem... csak az lüktet bennem, hogy most van itt a lehetőség, és most kell cselekednem... mert ha most nem teszem meg, lehet, hogy több ilyen alkalom nem lesz... egész életemben bánni fogom, hogy nem tettem meg... és egyébként is, mi lehet a legrosszabb, ami történik... baj nem történhet, hiszen lent várnak, és figyelnek arra, hogy biztonságban legyek... és akkor, elszántam magam... vettem egy mély levegőt, és ugrottam...
azóta is ott van bennem az érzés, ami ez felszabadított bennem... boldogság, az öröm, a szabadság... a tudat, hogy megtettem... azóta is abból merítek erőt, hiszen tudom, ha nem tettem volna meg, a mai napig bánnám... sorsfordító lépés volt...
Éreztetek már úgy, hogy tudtátok, hogy mit kell tenni, mi a helyes, a jó lépés, mi lenne a legjobb nektek, ám amikor a lépésre került volna a sor, leblokkoltatok? Mint egy pánikroham, olyan az egész...
Húztátok-halasztottátok a lépést, és közben irtó pocsékul éreztétek magatokat, mert tudtátok, hogy mit kellene tenni... de a félelem győzött... közben gyűlöltétek az érzést, a félelmet, a gyávaságot... valahol magatokat is...
Nálam ez rendszeres volt... A berögzült viselkedésminták blokkoltak. A félelem a visszautasítástól, csalódástól, ettől-attól. A bizonytalanság, a kétség és a halogatás pedig negatív jövőképet, stresszt, feszültséget hozott létre, ami szívta az energiát.
Ezeket a berögzült viselkedésmintákat nehéz felülírni. De nem lehetetlen.
Mostanában elkezdtem aktívan lépni, és felszámolni dolgokat, megtenni lépéseket, megtenni cselekedeteket, amelyeket eddig nem tettem meg, vagy halogattam.
Már a döntés pillanatában érzem a megkönnyebbülést. Amikor cselekvésre szánom el magam, ugyanúgy jön a blokk, a pánikroham, a negatív fantáziaképek... ugyanúgy, ahogy eddig mindig.... de azóta hoztam egy döntést... eldöntöttem, hogy ezek engem többé nem korlátoznak. És csakazért is cselekszem. Csak azért is megteszem. Mert a célra koncentrálok és arra, amit el akarok érni...
A cselekvés után nagyon nagy megkönnyebbülést szoktam érezni, elönt az energia és az erő. És a büszkeség, hogy képes voltam rá, hogy megtettem.
Ez pedig erőt ad ahhoz, hogy a következő lépést is megtegyem.
Az első a legnehezebb, az eleje nagyon nehéz, de lépésről-lépésre, cselekedetről-cselekedtre egyre könnyebb.
Egyszer eljön az az idő, amikor ez lesz a berögzült viselkedésmintám és nem blokkolok le többé attól, ha cselekednem kell.
egoista anyaféle beszámoló
Időnként, főleg ilyenkor, a nyári szabadságolások alkalmával, amikor alig lézengünk itt bent, behozom magammal Királyfit a melóhelyre.
Ilyenkor leül szépen egy szabad asztalhoz, vagy irodába, és ott elfoglalja magát. Tegnap is velem jött, beültettem a szomszéd irodába, és egész nap hangját sem hallottam. Ha ennie kellett, evett, ha innia kellett, ivott, kiment, elvégezte a dolgát, mindent egyedül, egy mukk nélkül. Nekem meg annyi munkám volt, hogy el is felejtkeztem róla, hogy itt van...
Mondták is, hogy fantasztikus gyerkőc, mert nem nyüzsög, nem jár két percenként a nyakamra, nem nyűgösködik, nem követeli magának a figyelmet.
Mi mindig, szépen, mindent megbeszélünk és mindent elmagyarázok neki, így azt is megbeszéljük előre, hogy mi fog történni, hogyan kell viselkedni és miért. Nyilván éppen ezért fogadja el és érti meg, hogy a munkahelyemen dolgoznom kell. Rém büszke vagyok az én értelmes kisfiamra, és arra, hogy így együtt tudunk működni...
Sőt, tegnap a szendvicsből, amit gyártott, még egyet kaptam én is, életem egyik legfinomabb szendvicse volt... :)
Tűzijáték
Tudom én, mostanában illik szidni a tűzijátékot... ezért, azért, amazért... nos, én ezzel a részével nem foglalkozom. Ha már így alakult, hogy van, én nem a politikával foglalkozok... hanem a jó oldalával a dolgoknak...
Úgyhogy tegnap felkerekedtünk és a Duna partról megcsodáltuk.
Óhatatlanul is ránk tört a nosztalgia, az összehasonlítás a gyerekkorunkkal... akkoriban, mint a heringek úgy álltunk, nem lehetett elférni, órákkal előbb oda kellett érni, hogy látni lehessen a tűzijátékot.. most odaértünk 9 óra előtt öt perccel, és még lent, a parton is tágasan, szellősen voltunk... akkoriban mindig leoltották a fényeket, most nem... égtek a lámpák ugyanúgy tovább, és ez elvett az élményből... és ami a legjobban zavart, hogy az egésznek nem adtak semmilyen keretet. Szólt a rádió, aztán egyszercsak mindenféle átvezetés nélkül kezdődött a durrogás, majd ahogy jött, úgy véget is ért, és visszakapcsolták a rádiót.
Én személy szerint nagyon hiányoltam a Himnuszt...
A tűzijáték maga viszont nagyon tetszett, pont az egyik "alá" álltunk be, és fantasztikus élmény volt így csodálni a rengeteg "hullócsillagot". Úgy néztük, mi felnőttek is, tátott szájjal, mint a gyerekek, és úgy is lelkesedtünk "nézd ez de szép, hú odanézz az milyen gyönyörű"... de akármilyen szép is volt.. vesztett a fényéből... hiányérzetem maradt utána... nem a pompa, nem a ragyogás... a keret...